Iringó

A yuccifolium irigó első pillantásra felkelti a figyelmet egzotikus megjelenésével, amely inkább egy sivatagi jukkára emlékeztet, mintsem egy klasszikus évelőre. Eredetileg az USA keleti részének sztyeppei területeiről és világos erdeiből származik, ahol megtanult kiválóan gazdálkodni a vízzel. Ennek köszönhetően ideális választás napos és száraz élőhelyekre, jó vízelvezetésű, nyugodtan akár szegényebb homokos talajba. Merev, kékeszöld vagy szürkészöld levelekből álló tőrózsát alkot, amelyből nyáron gömb alakú virágzatokban végződő magas szárak nőnek ki. A virágok átmérője akár 2,5 cm is lehet, színük pedig az ezüstfehértől a zöldesig terjed. A növény nagyon ellenálló, és nem szenved kártevőktől vagy betegségektől. Virágai szó szerint mágnesként vonzzák a beporzókat, különösen a méheket és a pillangókat, amelyek bőséges táplálékot találnak rajtuk. A kertben egy markáns szerkezeti elemként működik, amely örökzöld leveleinek és erős szárainak köszönhetően a téli hónapokban is díszíti az ágyást. A virágkötők számára ez az irigó értékes alapanyag. Az erős szárak könnyen elrendezhetők, a gömb alakú virágok pedig remekül mutatnak a friss nyári csokrokban és a szárított dekorációkban is, ahol sokáig megőrzik formájukat.

A Silver Salentino iringó a virágok és a gallérlevelek ezüstösen fémes színével tűnik ki, amely az ágyásokban nagyon modern és újszerű hatást kelt. Ez az évelő leginkább a természetes ihletésű sztyeppei és kavicsos ágyásokban találja meg a helyét, ahol a teljes napsütést és a jó vízelvezetésű, nyugodtan lehet akár szegényesebb homokos talaj is, értékeli. Igénytelen növény, amellyel a kezdők is megbirkóznak, nem igényel támasztékot, és kiválóan tűri a szárazságot. A virágok szó szerint mágnesként vonzzák a méheket, a poszméheket és a pillangókat, így rengeteg életet hoz a kertbe. Florisztikai szempontból az iringó nagyon értékes, mert feltűnő gallérlevelekkel ellátott erős szárai sokáig elállnak a vázában, ráadásul tökéletesen alkalmas a téli dekorációkhoz való szárításra is. Érdekesség a történelemből, hogy egyes fajok gyökereit Angliában és Franciaországban korábban kandírozva, édességként fogyasztották. A népi gyógyászatban pedig afrodiziákumként használták, innen ered a férfihűség népi elnevezése is.